...a vers is folyton bővül...                          


Önéletrajz öt fejezetben

1. Sétálok végig az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán
Beleesek.
Elveszett vagyok...remény nélküli
Nem az én hibám
Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok.

2. Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán,
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Megint beleesek.
Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok.
De nem az én hibám.
Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok.

3. Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesek...ez már szokás.
Nyitva a szemem,
Tudom, hol vagyok.
Az én hibám.
Azonnal kikerülök onnan.

4. Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Kikerülöm.

5. Egy másik utcán sétálok.


(Portia Nelson)


HARMINC

Amilyen most, olyan maradsz.
Ilyen marad a szem, az arc.
Apálya jön a húsnak, mint a habnak,
de ezek a vonások megmaradnak.

Csak az lesz láthatóbbá, ami van,
csak a fölösleg hull le nyomtalan,
hegyről humuszt, lehordják a napok,
míg áttetszik az élőna  holt.


AZ ARC

Harmincon túl az arc
elszabadul.
A rossz, a jó kiütközik
javíthatatlanul.

Hiába, ha a tettetés
tökéletes.
A gyalázat az arcot
szétrágja, mint a szesz.

Minden elvétett indulat
belehasít.
Jelzi a hús a jellem
földcsuszamlásait.

Kivési, meglazítja
a réseket.
Kicsap a szenny az arcok
töltései felett.

Az elhagyott vonásokat
fölveri a vadon.
Harmincon túl az arcon
nincs hatalom.


(Székely Magda)


Babits

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? - Tán mégis fiad?
S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
S a legvégén, te? Igy rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.

(Szabó Lőrinc - Tücsökzene 243)



SZÜLŐFÖLDEM

Álmon átbukva lomha őszi fényben
úton orvoshoz párnák közt szekéren
lázban úsznak el a sályi dombok

Építkezhet a nyár ha minden összedől
rettegik sápadt gesztenyelombok
a tél lovasait Latorvár felől

Föld alá zuhant a nyár nehéz szaga
égi malmok füstködöt darálnak
patak fölé hajló öreg szilvafa 
süvegeli meg édesapámat

Ebből a sárból szakítottam arcom
itt fordultam júliusi fénybe
gyökeret küld a föld hogy összetartson
Bükk hava szállong homlokom helyére

S elejti gyűrött árnyát az Előhegy
szélét szelíd háztetőkre hajtja
éjszakára fagy lesz a rét összegörnyed

Gyerekkorom dúdolgat alatta
hajnalban már csak a csöndlepkék szárnya
rezdül a jégvirágon túli tájra

(Katona Kálmán)

Drótok között

Hálózó drót felett
megakadt testemet
nem veszik észre.

Áramtűz aranyoz,
rángat és villanyoz:
nem veszik észre.

Vergődök, remegek,
mint lázas betegek:
nem veszik észre.

Mélységes rögökre
vérezek hörögve:
nem veszik észre.

Ordítok, mint a vad
mindenki elhalad,
nem veszik észre.

...Símulok, hallgatok,
kinyúlok, meghalok...
Nem veszik észre.

(Dsida Jenő)


Ha majd...

Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

Ó, voltak itt is fűszál-perceim
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenők,
Nem nagyzolók, és nem hitegetők, -
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esője csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.
E ritka, drága fűszál-perceket,
Amikor nyitva láttam az eget:
Ezeket nem hagyom a sírverembe.

Magammal viszem fűszál-életembe.

(Reményik Sándor)


AKÁR A NYÁRFA
  
Akár a nyárfa égbe tör
gótikus torony 
acéltemplom palástja ring 
máglya-torlaszon. 
 
De vártam ezt a hajnali 
visszaszámolást 
az álmok füstje átölel 
hófehér palást.  
 
Vizekre hordja szét a csönd 
kék darabjait 
aranymadár pihéje leng 
lobban és vakít. 
 
Fényévek íve s lényegül 
lassu büszke csók 
beléhatolnak végtelen 
vágydimenziók. 
 
Csillagködök pulzárok és 
legbelül ha van 
a lényeg akkor is hüvös 
oly aránytalan.
 
De vártam ezt de hívtam ezt 
mániás madár 
hiába cikkan ég felé 

megvárja lent a sár.


(Katona Kálmán)


Vallomás

Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szívének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát ! Szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én aki angyal nem vagyok ?

Olyan kevés amit kívánok . . .
Ha osztozkodni restel is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.
És az enyém csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe kérem nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom :

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat !

(Heltai Jenő)


A MACKÓ MIND KIVÁNCSI

A mackó mind kiváncsi,
Mit is lehet kívánni!
Becsukják néha a fél fülük:
Mi lenne félig nélkülük!
S hallják a fél világot...
Ilyet is már ki játszott!
S mert semmi nem elég nekik,
A felét külön is élvezik.
Ki tudja, épp hol ülnek,
Ki tudja, épp mit néznek;
De mert örökké nézhetik,
Becsukják néha a fél szemük,
S csak képzelik

EZT AZ EGÉSZET!

(Tandori Dezső)


Isten nem nagymama

1.

Azt hiszem, Isten nem valamiféle jóságos nagymama, 
hogy örökké a kívánságaidat lesse, vagy, hogy,
mint pesti unokáitól hazafelé vonaton némelyek, kik a szatyrukból szüttyögve előkotorják,
golyóstollukat, szemüvegüket, ezer éve félbehagyott kereszt-
rejtvényét folytassa, unalmában magát is meglepve ontsa magából 
a jobbnál jobb megfejtéseket.
Inkább emlékeztet engem az egyik nagypapádra. 
Arra, amelyik fokozatosan őszült meg: 
a bajusza egyik fele még fekete volt, amikor a másik fele már fehér,
és játékból folyton összekuszálta, 
amiket már te ezerszer rendbe tettél. 
Eltűntette a családod előszobában hagyott papucsait, 
vagy az asztalról a terítékeket például rendre ellopta, 
csak hogy utána te évekig kereshesd őket halkan magadban káromkodva.

2.

Emlékszem, egyszer egy szokatlanul hosszú nyáron
az örökké hűvös konyhában állt 
(Emlékszel?) egy pohár folyton jéghideg csapvízzel kezében, aminek 
utolsó pár cseppjét egy óvatlan pillanatodban mindig fejedre löttyintette. 
Közben valami kedveset is mondott, majd adott egy barackot fejedre.
Másszor (Emlékszel?) a nyikorgós szúnyogháló ajtaján keresztül nézted hosszan  
homályos körvonalait,
ő pedig belülről téged, talán térded (és szíved) plezúrjait, 
aztán szólt, hogy gyere, öntözzük meg a paradicsomokat, meg a szőlőfürtjeit.
A kerti csapból az egyre súlyosabb vasvödörbe vaskos sugárban ömölve zúdult a víz,
mindig tudta, mikor kell úgy elzárni, hogy te még éppen elbírd. 
Nem szeretett tanítani.

(Toroczkay András)


Oldalmenü
Szavazás
???
hétfő
kedd
szerda
csütörtök
péntek
Naptár
Diavetítő